(Soha nem tagadtam, hogy Uj Pétert tartom a legszórakoztatóbb újságírónak. Találtam egy bizonyítékot is, amelyet olvasva fuldokoltam a röhögéstől. Ti is fogtok. Remélem.)
Kettő darab varánuszszerű eladó állt az Ifjúsági Ismeretterjesztő polc előtt; nem is eladóknak néztek ki, hanem verőemberből átképzett sértődött, szadista művezetőknek, akiknek eltörött a tintaceruzájuk, gyűlölettel és megvetéssel figyelték a karácsonyi vásárlóerők gyanús és idegesítő ténykedését. Két büdös, ritkás bajszú, barna köpenyes fedett pályás visszataszító. Félhangosan káráltak egymással: „Bassza meg a kurva isten, én még semmilyen ajándékot nem vettem! Faszba, mindjárt itt a kurva karácsony, és még azt a rohadt fenyőt is meg kéne venni, bazmeg!”
Egy darabig gondolkodtam, hogy a bejárat előtti kupacból fölkapom a Zámbó Jimmy korai festményei és litográfiái című nyolckilós albumot, és azzal verem széjjel az egyik varánusz fejét, a másikat meg földre viszem, jobb karral szorítom a torkát, ballal pedig leemelek egy Kozsó-kötetet, és addig üvöltök a fülébe Kozsó-verseket, amíg nem távoznak a zsigerei a szemgödrein át.
Egyébként második világháborúról szóló történeti munkákat kerestem a kilencéves gyereknek. Szeptember 11. óta a gyerek érdeklődése valamiért a világháborúk és a felhőkarcoló-építészet felé fordult.
Már majdnem elverekedtem magamat a pénztárig, amikor rámcsörgött a központ: rohanjak az iskolába azonnal, elkezdődött a karácsonyi ünnepség, de nem tudják előadni a színdarabot, mert a gyerek bőg, a tanári kar pedig képtelen megoldani a „Zokogó Első Varjú a Hókirálynőben” dramaturgiai problémát.
Lendületesen nyitottam az osztályajtót, mire néhány roskatagabb szülő zuhant az arcomba.
Odabenn különösen kegyetlen kiképzés folyt, amelytől gyöngébb idegzetű bajkonuri tisztek alighanem visszariadtak volna: légmentesen lezárt, agyonzsúfolt teremben apró iskolások szavaltak kibírhatatlan frekvencián üvöltve, a szülők biztató mosolyokkal és átszellemült arckifejezésekkel honorálták a dobhártyagyilkos előadást, nagypapák szundikáltak az első sorokban, mások vakukkal villogtak, az egészen megkattantak pedig videokameráztak, hogyha netán jól hasraesik valamelyik kis ünneplős vagy kigyullad a haja, akkor beküldhessék a kazettát a tévébe.
Amikor megérkeztem, a gyerek éppen kisírt szemmel szavalta az Első Varjú egyébként teljesen értelmetlen szerepét; fekete garbóban, fekete nadrágban, egy csőralakúra hajtogatott kartonpapírral az orrán.
Maradtam az ajtóban, pontosabban háttal az ajtónak, elölről pedig egy oxigénkonkurens apuka veséjébe préselve. Az illető apuka huzamosabb ideje tartó alkoholos befolyásoltság visszafogottnak alig nevezhető illatát árasztotta, de jobbnak láttam maradni ott, az ajtóban, mert úgy számoltam, hogyha bármi történik, márpedig abban a helyzetben konkrétan a bármivel is számolni lehetett, tehát ha tűz üt ki, tömegverekedés, vagy egy öngyilkos merénylő Áprily Lajos-verset kezd szavalni, akkor bal kézzel még éppen elérem a kilincset, hanyatt kizuhanok a folyosóra, aztán egy hátrabukfenccel legurulhatok a lépcsőn, így közepesen súlyos végtagtörésekkel és belső sérülésekkel megúszhatom az egészet.
Képtelen vagyok komoly apukának érezni magamat ilyenkor, valahogy mindig a másik oldalra sodródom. Ott álltam tehát a színpadnak kinevezett territórium szélén, arccal a közönség, a szülők felé. Mintha apukáim-anyukáim, mintha húsz évvel volnának idősebbek nálam, és én nagyon nem bírtam elképzelni, hogy mostan énnekem ugyanúgy és ugyanott kellene ülnöm, hogy közöttük volna a helyem.
(Pedig reggel, a Skála-piacon még mennyire szerettem az embereket! Majdnem fölsegítettem egy nyugdíjast, aki nyergesvontató-szatyrával figyelmetlenül közlekedett, és belerohant egy félméteres aranyozott betonangyalba.)
Ott szolidaritottam szegény gyerekkel az ajtónak préselődve, idegeltem helyette is: mondta az Első Varjút, mint egy gép, tördelte a kezét, levegőt alig bírt venni, annyira izgult. Csak nehogy belerokkanjon nekem ebbe az Első Varjúba, mert láttam én már karón első varjút, ugye, miszerint egy médiaszemélyiséget könnyek között vallani arról, hogy életre szóló pszichés defektust szenvedett egy óvodai ünnepségen, amikor is az „A part alatt, a part alatt, három varjú kaszál, három varjú kaszál” kezdetű dalocska dramatizált változatában neki jutott a „hangya szedegeti” megalázó szerepe, hiába szeretett volna „róka gyűjti” lenni.
A darab közben elérkezett végkifejletéhez, amely végkifejlet természetesen valami szeressükegymástgyerekek-szerű vulgárkarácsonyi jólmegmondás bírt lenni. Én meg csak azon agyaltam, hogy mi az istenért tartja a mi kis félporosz oktatásunk annyira fontosnak, hogy a gyerekek évente kétszer-háromszor előadjanak valami szöveget (minél hosszabb, annál jobb), amelyből egy hangot sem értenek, amelyet elszavalnak betűről betűre, gépiesen elhadonásszák a betanított álszínpadi gesztusokat, mint apró, jól idomított cirkuszi állatok. Aztán gyorsan meg is találtam a Hókirálynő üzeneténél nem kevésbé vulgáris és triviális megoldást, miszerint ez volna az a bizonyos „életre nevelés” lokális maximuma, hiszen mit tesz majd a gyermek felnőttkorában?, mit is csinálunk mink nap mint nap? Jól megtanult, ám teljesen értelmetlennek tűnő mozdulatokat hajtunk végre, tevékenységünk célját sűrű homály fedi, de pontos végrehajtás esetén megfelelő jutalomban részesülünk: idiotikus mosolyok, kockacukrok, készpénz, illetve legalább a fizikai bántalmazás elmaradása.
Az angolos csoport váratlanul támadóalakzatba fejlődött, hogy rövid, ám gyilkos erejű audiohorror keretében elővezesse a We Wish You a Merry Christmas kezdetű büntetődalt, a refrén Wish igéjét mindannyiszor olyan idegborzoló hangon visítva, hogy azt leírni képtelenség. Talán, ha elképzeljük, miképpen visít egy tucat kétnapos tengerimalac a gyümölcscentrifugában.
Egy darabig gondolkodtam, hogy a bejárat előtti kupacból fölkapom a Zámbó Jimmy korai festményei és litográfiái című nyolckilós albumot, és azzal verem széjjel az egyik varánusz fejét, a másikat meg földre viszem, jobb karral szorítom a torkát, ballal pedig leemelek egy Kozsó-kötetet, és addig üvöltök a fülébe Kozsó-verseket, amíg nem távoznak a zsigerei a szemgödrein át.
Egyébként második világháborúról szóló történeti munkákat kerestem a kilencéves gyereknek. Szeptember 11. óta a gyerek érdeklődése valamiért a világháborúk és a felhőkarcoló-építészet felé fordult.
Már majdnem elverekedtem magamat a pénztárig, amikor rámcsörgött a központ: rohanjak az iskolába azonnal, elkezdődött a karácsonyi ünnepség, de nem tudják előadni a színdarabot, mert a gyerek bőg, a tanári kar pedig képtelen megoldani a „Zokogó Első Varjú a Hókirálynőben” dramaturgiai problémát.
Lendületesen nyitottam az osztályajtót, mire néhány roskatagabb szülő zuhant az arcomba.
Odabenn különösen kegyetlen kiképzés folyt, amelytől gyöngébb idegzetű bajkonuri tisztek alighanem visszariadtak volna: légmentesen lezárt, agyonzsúfolt teremben apró iskolások szavaltak kibírhatatlan frekvencián üvöltve, a szülők biztató mosolyokkal és átszellemült arckifejezésekkel honorálták a dobhártyagyilkos előadást, nagypapák szundikáltak az első sorokban, mások vakukkal villogtak, az egészen megkattantak pedig videokameráztak, hogyha netán jól hasraesik valamelyik kis ünneplős vagy kigyullad a haja, akkor beküldhessék a kazettát a tévébe.
Amikor megérkeztem, a gyerek éppen kisírt szemmel szavalta az Első Varjú egyébként teljesen értelmetlen szerepét; fekete garbóban, fekete nadrágban, egy csőralakúra hajtogatott kartonpapírral az orrán.
Maradtam az ajtóban, pontosabban háttal az ajtónak, elölről pedig egy oxigénkonkurens apuka veséjébe préselve. Az illető apuka huzamosabb ideje tartó alkoholos befolyásoltság visszafogottnak alig nevezhető illatát árasztotta, de jobbnak láttam maradni ott, az ajtóban, mert úgy számoltam, hogyha bármi történik, márpedig abban a helyzetben konkrétan a bármivel is számolni lehetett, tehát ha tűz üt ki, tömegverekedés, vagy egy öngyilkos merénylő Áprily Lajos-verset kezd szavalni, akkor bal kézzel még éppen elérem a kilincset, hanyatt kizuhanok a folyosóra, aztán egy hátrabukfenccel legurulhatok a lépcsőn, így közepesen súlyos végtagtörésekkel és belső sérülésekkel megúszhatom az egészet.
Képtelen vagyok komoly apukának érezni magamat ilyenkor, valahogy mindig a másik oldalra sodródom. Ott álltam tehát a színpadnak kinevezett territórium szélén, arccal a közönség, a szülők felé. Mintha apukáim-anyukáim, mintha húsz évvel volnának idősebbek nálam, és én nagyon nem bírtam elképzelni, hogy mostan énnekem ugyanúgy és ugyanott kellene ülnöm, hogy közöttük volna a helyem.
(Pedig reggel, a Skála-piacon még mennyire szerettem az embereket! Majdnem fölsegítettem egy nyugdíjast, aki nyergesvontató-szatyrával figyelmetlenül közlekedett, és belerohant egy félméteres aranyozott betonangyalba.)
Ott szolidaritottam szegény gyerekkel az ajtónak préselődve, idegeltem helyette is: mondta az Első Varjút, mint egy gép, tördelte a kezét, levegőt alig bírt venni, annyira izgult. Csak nehogy belerokkanjon nekem ebbe az Első Varjúba, mert láttam én már karón első varjút, ugye, miszerint egy médiaszemélyiséget könnyek között vallani arról, hogy életre szóló pszichés defektust szenvedett egy óvodai ünnepségen, amikor is az „A part alatt, a part alatt, három varjú kaszál, három varjú kaszál” kezdetű dalocska dramatizált változatában neki jutott a „hangya szedegeti” megalázó szerepe, hiába szeretett volna „róka gyűjti” lenni.
A darab közben elérkezett végkifejletéhez, amely végkifejlet természetesen valami szeressükegymástgyerekek-szerű vulgárkarácsonyi jólmegmondás bírt lenni. Én meg csak azon agyaltam, hogy mi az istenért tartja a mi kis félporosz oktatásunk annyira fontosnak, hogy a gyerekek évente kétszer-háromszor előadjanak valami szöveget (minél hosszabb, annál jobb), amelyből egy hangot sem értenek, amelyet elszavalnak betűről betűre, gépiesen elhadonásszák a betanított álszínpadi gesztusokat, mint apró, jól idomított cirkuszi állatok. Aztán gyorsan meg is találtam a Hókirálynő üzeneténél nem kevésbé vulgáris és triviális megoldást, miszerint ez volna az a bizonyos „életre nevelés” lokális maximuma, hiszen mit tesz majd a gyermek felnőttkorában?, mit is csinálunk mink nap mint nap? Jól megtanult, ám teljesen értelmetlennek tűnő mozdulatokat hajtunk végre, tevékenységünk célját sűrű homály fedi, de pontos végrehajtás esetén megfelelő jutalomban részesülünk: idiotikus mosolyok, kockacukrok, készpénz, illetve legalább a fizikai bántalmazás elmaradása.
Az angolos csoport váratlanul támadóalakzatba fejlődött, hogy rövid, ám gyilkos erejű audiohorror keretében elővezesse a We Wish You a Merry Christmas kezdetű büntetődalt, a refrén Wish igéjét mindannyiszor olyan idegborzoló hangon visítva, hogy azt leírni képtelenség. Talán, ha elképzeljük, miképpen visít egy tucat kétnapos tengerimalac a gyümölcscentrifugában.
Uj Péter, 2001. december 31.
