Hír

Sinkó Márta ma leugrott négyezer méterről. Túlélte.

A Chelsea-Poolról II.

Az lett. Nagy meccs, iszonyatos irammal. Igaz, egy magyarnak bármi lehet iszonyatos iram, de aki nézi a Premiershipet vagy a többi, komolyan vehető bajnokságot, tudja, hogy ez tényleg. Az elmúlt két kiírásban is lejátszottak egymással két-két meccset, ezek alapján meglepő volt, hogy a londoniak tudtak valamit kezdeni a Liverpool védelmével. Az eddigi négy meccsen egyszer sem voltak képesek gólt rúgni nekik, dominálni meg még annyira sem. Ez a kilencven perc azonban egyértelműen a Chelsea-é volt, azzal együtt is, hogy különösen sok lehetőségük nem akadt, köszönhetően az ismét roppantul fegyelmezetten működő védekezésnek, amit a vendégek mutattak be, Carragherrel, Gerrarddal és Alonsóval az élen. Ne felejtsük el, hogy a Chelsea még jobb volt, Kuytöt vagy Bellamy-t nem nagyon lehetett megcsodálni, sőt még az egyik legeredményesebb angol csatárt, Crouchot sem. Az egyetlen pillanat, amikor úgy tűnt, rúgnak egyet idegenben, Gerrard kapáslövése volt, amit Cech amúgy a maga módján, semmihez sem hasonlíthatóan szedte ki a sarokból. Akit ki kell emelni, az Drogba. Sokan nem szeretik, ami indokolható, de szerda este ellenállhatatlan volt, félig-meddig a dán Aggernek köszönhetően, aki nem tudta tartani. Az egyetlen gólban is nagy szerepet vállalt: a támadás a két évvel ezelőtti Chelsea-t idézte, Carvalho szerelt, indította Drogbát, aki a tizenhatoson belül elővette három évvel ezelőtti, a Marseille-ben bemutatott cselét, Agger elszállt, az érkező Joe Cole pedig végre belőtte azt a gólt, amit annyira vártak már tőle. A hazai siker teljesen megérdemelt volt, ezt a liverpooliak sem vitatják, az Anfield hangulatában viszont nagyon bíznak. Ami azt illeti, másban nem is nagyon lehetne, legalábbis az alapján, amit a Stamford Bridge-en láttunk. Jövőhéten minden a Milanon és a Poolon múlik, mindenki arra kíváncsi, valamelyikük meg tudja-e akadályozni, hogy háromfrontos Chelsea-MU legyen Európa három legfontosabb kiírásában. Amúgy nem.

A Chelsea-Poolról

Ma este Chelsea-Liverpool. Két nagy és gazdag angol csapat, jelentős múlttal, blablával. Ami a fontos: hihetetlen presztízse van a meccsnek. A bajnokságban évek óta veri a Chelsea a Poolt, leszámítva a legutóbbi összecsapást, amikor - többek között - Pennant élete góljával 2-0-ra nyertek a hazaiak az Anfielden. Két éve, az emlékezetes BL-döntő előtt szintén ez volt az egyik párosítás, akkor egyetlen gól (vagy nem gól) döntött a későbbi győztes, a Liverpool javára. Tény, két, minden látványosságot nélkülöző meccs volt, azonban most sem számíthatunk másra. Elképesztő küzdelem, rengeteg futás, kemény ütközések - ez az, ami miatt leülünk ma este a tévé elé. Aki meg a Stamford Bridge-en ül le, az rohadjon meg. Kétlem, hogy összesen lenne négy gólnál több ebben az elődöntőben, viszont mindenért kárpótolni fog minket, hogy olyan játékosokat láthatunk a labdával, mint Carragher, Gerrard, Xabi Alonso, Crouch, Cech, Terry, Lampard, Makelele, Joe Cole vagy Drogba. Hogy ki tud ma extrát nyújtani, az egyértelmű: mindegyikük, plusz Benítez és Mourinho. Fantasztikus, igazi angol rangadó lesz, tűrhető bíróval (Merk), így semmi sem gátolhat meg abban, hogy. Chelsea-Liverpool 1-1.

Az MU-Milanról II.

Nem bírtam felkelni a meccs után. Azóta sem jutott eszembe ennél jobb, legalábbis a 4-2-es Chelsea-Barcától nézve. Adva volt két, Európa minőségi fociját képviselő csapat: a Manchester talán a legjobb, a Milan pedig hatalmas rutinnal rendelkezik, így még az Old Traffordon sem volt esélytelen. Pláne, hogy a remek hazai védelem (bár Evra mégis játszott, sokat nem segített) igazolta a várakozásokat. Igaz, az első Kaká-gólhoz kellett egy szép Seedorf-passz, a másodikhoz meg egy elképesztő hiba a már említett balhátvédtől és Heinzétől; utóbbin valószínűleg jót röhögtem volna, ha nem lettem volna teljesen magam alatt. A két brazil gól elé befért még egy, ugyanis hiába adja az UEFA Cristiano Ronaldónak a gólt, Dida nélkül ez nem születhetett volna meg. 1-2 után, ahogyan várható volt, Ferguson leüvöltötte játékosai fejét, akik a második félidőben szétfutották a Milant. Az elején még volt két lehetősége Kakának, de utána már csak a védekezésre futotta. Többször szerencséjük is volt, az meg talán több is ennél, hogy Ronaldo az idény egyik legrosszabb játékát produkálta ezen a meccsen, így nem igazán kellett vele foglalkozni. Ami a többieket illeti, Fletcher összeszedte magát, hogy bizonyítsa nekem, nem is olyan rossz focista, Carrick lassan törleszti az első milliót a tizenhatból, Giggs, Rooney és Scholes pedig külön érdemel említést. Scholes egyértelműen a mezőny legjobbja volt, makelelényi labdát szedett össze, riquelmei pontossággal passzolt, a Rooney-nak adott gólpasszáról pedig nehéz mit mondani; minimum zseniális volt mind a gondolat, mind a mozdulat, ahogyan a külsővel a védők mögé pörgette a labdát. Már leírni is bizsergető. Giggs is remekül focizott az egész meccsen, a 91. percben az ő labdaszerzéséből és passzából szerezte meg a győzelmet az MU. Rooney-ról akár annyi is elég lenne, hogy az ő két góljával fordították meg a meccset az angolok, de hogy ezek milyen gólok voltak, az már nem ilyen egyszerű. Az elsőnél Scholes hihetetlen pörgetését tette el Dida mellett, a másodiknál kisodródott, fel sem nézett, az addig a Milan megmentőjeként játszó Nesta még csak filózott azon, hogy majd odalép, de a bikanyakú kapásból kilőtte a rövid alsót. A meccs után érdemes elgondolkozni, hogy az angol foci nemhogy a legjobbá lépett elő, hanem elkezdte egyesíteni a különböző nemzetek futballjával azonosított erősségeket: látványosan játszanak, mint a spanyolok, keményen védekeznek, mint az olaszok (ez tegnap a védőhiány miatt nem volt teljesen igaz), megszállottak, mint a dél-amerikaiak, és soha nem adják fel, mint a németek. Ezen a meccsen a meg nem alkuvás döntötte el, hogy a United előnnyel utazik a San Siróba, ahol Ancelottinak meg kell mutatnia, képes akár két csatárral is játszatnia együttesét, ahhoz ugyanis, hogy legyőzzék ezt a csapatot, nem lesz elég Kaká.

A művészetről

Elárulom, Tóta W. Árpádot az egyik legfelkészültebb, legviccesebb, legtehetségesebb és legközvetlenebb stílusú jegyzetírónak tartom. Azaz: jónak. Legutóbb azonban irdatlan hülyeséget tett közzé. Idézem: "Őszinte csodálkozással nézek mindenkire, aki egy gól miatt örömujjong, ordibál, ugrabugrál. Azt értem, hogy a gólt rúgó illető örül, meg a csapattársai is örülnek, de speciel a drukker az égvilágon semmit se tett azért a gólért, neki ahhoz köze nem volt, előnye nem származik belőle". És nem, nem azért háborodom fel ezen, mert szeretem a focit. Aki ilyet leír, az egyszerűen semmit sem hajlandó átélni, megérezni vagy megérteni, ami azon belül zajlik, mereven elhatárolja magát mindentől, ami hatással lehet az emberi szellemre. Egy kicsit távolodjunk is el a focitól, nézzünk más példát: ha elmegyek egy író vagy egy költő felolvasóestjére, közben megpróbálom megérteni, mit is szeretne elmondani, majd a végén megtapsolom, miközben azt érzem, hogy ez megfogott, ez jelentett nekem valamit, nem vagyok hülye. Továbbmegyek: ha elnézek egy koncertre, ott nyilván nem azért örömujjongok, mert én énekelek vagy gitározom kurvajól, hanem azért, mert az, ami a színpadon folyik, jelent nekem valamit, és elismerem az előadók munkáját és elkötelezettségét, adott esetben zsenialitását. Ha most rögtön visszakanyarodunk a focihoz, komoly hasonlóságot fedezhetünk fel közte és a többi művészet között. Nem azért örülök, mert én rúgtam a gólt, nem azért, mert részt vettem a támadásban, nem azért, mert én találtam ki a taktikát, hanem azért, mert egy, az egész látóteremet beterítő vizuális élményben volt részem, ahol - mivel a fociról beszélünk - maga a gól, a gyönyörű végkifejlet, a megrázó befejezés okozza azt a túláradó boldogságot, aminek átélésére mindenkinek szüksége van. Aki ezt nem tudja megtenni, annak kegyetlen sorsot szánt az élet, mert semmit sem tud a művészetről.

Az MU-Milanról

Nehéz lenne elmagyarázni, mennyire várom a BL-elődöntőket. Holnap Manchester-Milan lesz, amit az angolok védőhiánya tehet izgalmassá. Igen, a Milannak ez az egyetlen esélye. Augusztus óta nem volt egy hét sem, amikor ráfoghattuk volna bármelyik csapatra, hogy erősebb vagy jobb formában van, mint az MU. Tavaszra azonban szépen sorban lesérült Evra, Neville, Vidics és Rio Ferdinand is, így összesen három védő maradt. Fergusonnak így azt kell játszania, hogy a jóindulatúan minden poszton bevethetőnek nevezett, igazából egyikre sem alkalmas Fletchert állítja be jobb hátra, ami nagyban növeli az olaszok esélyeit. A többi név hallatán sem verik a seggüket a földhöz örömükben az egyik legcsúnyább angol város lakói: a balhátvéd Heinze nem éppen építő jellegű focista, ugyanez elmondható az ír O'Shea-ról, Wes Brownról, az egyik legborzalmasabb középső védőről pedig ne is beszéljünk. Mindez nagyon jól jött az idén rémerőtlen Milannak, ezt a négyest ugyanis Kakának, Pirlónak vagy éppen Inzaghinak van esélye átjátszani. Hátra viszont nem nézhetnek nyugodt szívvel az említett milánóiak, mivel a középpálya és a csatársor iszonyatosan erős az angoloknál. Közülük is kiemelem Scholest, Giggst és Rooney-t, akik valószínűleg el fogják dönteni az elődöntőt. Előbbi kettő jelenleg a két leghasznosabb focista a csapatban, utóbbi pedig tönkre fogja tenni a valaha volt egyik legjobb, de már régen nem olyan hatásos Maldinit, akit középre menekítenek Cristiano Ronaldo elől, mert a feminin portugál srác háttal is lefutná szegény öreget. Ezzel a megoldással sem jár túl jól a lassú és idegesítő focit játszató Ancelotti, ugyanis maga Gattuso, a legnagyobb milanista sem hiheti el, hogy majd Jankulovski vagy Kaladze jól megállítja a Premiership frissen megválasztott legjobbját. Ha ezen a soron már túljutottak az angolok, igen könnyű dolguk lesz, a lepkekirály Kalacnak ugyanis csak az nem rúg gólt, aki nem akar. Ami tehát biztos: két normális védővel az MU nullra hozná a meccset, így azonban izgalmas lesz; még az is megeshet, hogy a visszavágón dől csak el, hogy színtiszta angol döntőt látunk idén a BL-ben. Nincs az az Isten, hogy ne az legyen. Manchester-Milan 3-1.

A megszállottságról

Ma természetesen megnéztem a Nadal-Federert, ami természetesen Nadal-győzelmet hozott. Azért ennyire egyértelmű, mert ezt az embert nem lehet megverni salakon. Federer jelenleg a legjobb teniszező, nem tévednek sokat a szakemberek, amikor azt mondják, más nem tud ennyit az ütővel, csodálatos keze van, blabla. De. Miért is tudja ez a spanyol gyerek minden egyes alkalommal legyőzni? Pont azért, amiért egy Essien, egy Makelele, egy Gattuso vagy egy - pár évvel ezelőtti - Vieira többet ér bármilyen Ronaldinhónál vagy Cristiano Ronaldónál. Ami a sportban dominál, az az erő, az akarat, a fegyelmezettség, a felkészültség és az akár-meg-is-halok-a-győzelemért mentalitás. Ez az, ami a mutatványosok által odacsalogatott érdeklődőket, nézőket szurkolókká, megszállottakká, fanatikusokká teszi és végleg elkötelezi őket a sportág (adott esetben egy csapat) mellett. Ez az, amit mindenki szeret nézni, mert erről nyugodt szívvel elhihetik, hogy emberi és megközelíthető, amit látnak. Mindenki csak távolról csodálja a művészeket, de emberként kezeli, elismeri és közülünk valónak tartja azokat, akik megszakadnak, nem adják fel és a győzelembe hajszolják magukat illetve csapatukat. Ők azok, akik emberi léptékűvé teszik a sportot, akik miatt érdemes nem csak szeretni a teniszt, a focit vagy bármelyik sportágat, hanem azonosulni is azzal.