Healy update

Kissé lemaradva, de megemlékezem róla, David Healy ott van, ahova való. A harmadosztályból a Premiershipbe menekült, igaz, csak a Fulhamig, de lesz ez még feljebb is. Pláne, hogy ötven másodperccel a bemutatkozása után nevetségessé tette az erre kétségkívül legalkalmasabb kapust, Lehmannt, aki még a szépemlékű Prajon is túltesz néhanapján. Nem mellesleg pedig ma Észak-Írország 3-1-re verte Liechtensteint, Healy vállalt is kettőt. Jé.

A Debrecen-Elfsborgról

Amikor külföldön járok, minden erőmmel azon vagyok, hogy eltitkoljam, magyar vagyok. Ennek igen egyszerű oka van, mégpedig. Ha meghallom egy nép nevét - néhány kivételtől eltekintve - az jut eszembe elsőként, hogy milyen a focijuk. Válogatott, klubok, játékosok, múlt, jelen, jövő, pozitívumok, negatívumok, esélyek, játéktudás, hozzáállás, játékstílus. Ilyenek. Iszonyatosan komoly szégyennek érezném azt, ha megtudnák, magyar vagyok - tegyük fel, hasonlóan focibuzi emberről van szó -, és. Nem, nem az zavarna, hogy Puskáson kívül egy szót sem tudna hozzáfűzni a magyarfocihoz, hanem az, hogy egy-két sajnálkozó megjegyzés után máris másról beszélnénk, hiszen ennek a szerencsétlen magyarnak nincsen focija, nem is nagyon lesz, nyilván nem szeret róla beszélni, esetleg nem is nagyon tud. Nem tagadom, a magyarfociról igazából nincs mit beszélni, nagyjából egy kínmosollyal kísért nyögéssel le lehet zárni a témát, de. Nem áll szándékomban eltűrni, hogy azért, mert az engem körülvevő területen nincsen foci, azonosítsanak ezzel. Szeretném elhatárolni magamat attól, ami itt történik, szeretném azt mondani külföldön, hogy angol vagyok, büszke a múltunkra, a jelenünkre, a jövőnkre, az FA-re, a válogatottra, a játékosok hozzáállására, az emberek őrült fociimádatára, a Manchesterre, az Arsenalra, a Chelsea-re, a Liverpoolra, a Tottenhamre, az Evertonra, sőt, a Blackpoolra, a Nottinghamre és a Millwallra is. De tegnapelőtt azt láttam, ahogyan a focit újra megszégyeníti és újabb, eddig felfedezetlen szintekre süllyeszti országom kiemelkedően legjobb csapata. Közben nagyon jól szórakoztam, de még magyarokkal körbevéve is arra vágytam, bár ne lennék az.

We Wish You a Merry Christmas

(Soha nem tagadtam, hogy Uj Pétert tartom a legszórakoztatóbb újságírónak. Találtam egy bizonyítékot is, amelyet olvasva fuldokoltam a röhögéstől. Ti is fogtok. Remélem.)

Kettő darab varánuszszerű eladó állt az Ifjúsági Ismeretterjesztő polc előtt; nem is eladóknak néztek ki, hanem verőemberből átképzett sértődött, szadista művezetőknek, akiknek eltörött a tintaceruzájuk, gyűlölettel és megvetéssel figyelték a karácsonyi vásárlóerők gyanús és idegesítő ténykedését. Két büdös, ritkás bajszú, barna köpenyes fedett pályás visszataszító. Félhangosan káráltak egymással: „Bassza meg a kurva isten, én még semmilyen ajándékot nem vettem! Faszba, mindjárt itt a kurva karácsony, és még azt a rohadt fenyőt is meg kéne venni, bazmeg!”
Egy darabig gondolkodtam, hogy a bejárat előtti kupacból fölkapom a Zámbó Jimmy korai festményei és litográfiái című nyolckilós albumot, és azzal verem széjjel az egyik varánusz fejét, a másikat meg földre viszem, jobb karral szorítom a torkát, ballal pedig leemelek egy Kozsó-kötetet, és addig üvöltök a fülébe Kozsó-verseket, amíg nem távoznak a zsigerei a szemgödrein át.
Egyébként második világháborúról szóló történeti munkákat kerestem a kilencéves gyereknek. Szeptember 11. óta a gyerek érdeklődése valamiért a világháborúk és a felhőkarcoló-építészet felé fordult.
Már majdnem elverekedtem magamat a pénztárig, amikor rámcsörgött a központ: rohanjak az iskolába azonnal, elkezdődött a karácsonyi ünnepség, de nem tudják előadni a színdarabot, mert a gyerek bőg, a tanári kar pedig képtelen megoldani a „Zokogó Első Varjú a Hókirálynőben” dramaturgiai problémát.
Lendületesen nyitottam az osztályajtót, mire néhány roskatagabb szülő zuhant az arcomba.
Odabenn különösen kegyetlen kiképzés folyt, amelytől gyöngébb idegzetű bajkonuri tisztek alighanem visszariadtak volna: légmentesen lezárt, agyonzsúfolt teremben apró iskolások szavaltak kibírhatatlan frekvencián üvöltve, a szülők biztató mosolyokkal és átszellemült arckifejezésekkel honorálták a dobhártyagyilkos előadást, nagypapák szundikáltak az első sorokban, mások vakukkal villogtak, az egészen megkattantak pedig videokameráztak, hogyha netán jól hasraesik valamelyik kis ünneplős vagy kigyullad a haja, akkor beküldhessék a kazettát a tévébe.
Amikor megérkeztem, a gyerek éppen kisírt szemmel szavalta az Első Varjú egyébként teljesen értelmetlen szerepét; fekete garbóban, fekete nadrágban, egy csőralakúra hajtogatott kartonpapírral az orrán.
Maradtam az ajtóban, pontosabban háttal az ajtónak, elölről pedig egy oxigénkonkurens apuka veséjébe préselve. Az illető apuka huzamosabb ideje tartó alkoholos befolyásoltság visszafogottnak alig nevezhető illatát árasztotta, de jobbnak láttam maradni ott, az ajtóban, mert úgy számoltam, hogyha bármi történik, márpedig abban a helyzetben konkrétan a bármivel is számolni lehetett, tehát ha tűz üt ki, tömegverekedés, vagy egy öngyilkos merénylő Áprily Lajos-verset kezd szavalni, akkor bal kézzel még éppen elérem a kilincset, hanyatt kizuhanok a folyosóra, aztán egy hátrabukfenccel legurulhatok a lépcsőn, így közepesen súlyos végtagtörésekkel és belső sérülésekkel megúszhatom az egészet.
Képtelen vagyok komoly apukának érezni magamat ilyenkor, valahogy mindig a másik oldalra sodródom. Ott álltam tehát a színpadnak kinevezett territórium szélén, arccal a közönség, a szülők felé. Mintha apukáim-anyukáim, mintha húsz évvel volnának idősebbek nálam, és én nagyon nem bírtam elképzelni, hogy mostan énnekem ugyanúgy és ugyanott kellene ülnöm, hogy közöttük volna a helyem.
(Pedig reggel, a Skála-piacon még mennyire szerettem az embereket! Majdnem fölsegítettem egy nyugdíjast, aki nyergesvontató-szatyrával figyelmetlenül közlekedett, és belerohant egy félméteres aranyozott betonangyalba.)
Ott szolidaritottam szegény gyerekkel az ajtónak préselődve, idegeltem helyette is: mondta az Első Varjút, mint egy gép, tördelte a kezét, levegőt alig bírt venni, annyira izgult. Csak nehogy belerokkanjon nekem ebbe az Első Varjúba, mert láttam én már karón első varjút, ugye, miszerint egy médiaszemélyiséget könnyek között vallani arról, hogy életre szóló pszichés defektust szenvedett egy óvodai ünnepségen, amikor is az „A part alatt, a part alatt, három varjú kaszál, három varjú kaszál” kezdetű dalocska dramatizált változatában neki jutott a „hangya szedegeti” megalázó szerepe, hiába szeretett volna „róka gyűjti” lenni.
A darab közben elérkezett végkifejletéhez, amely végkifejlet természetesen valami szeressükegymástgyerekek-szerű vulgárkarácsonyi jólmegmondás bírt lenni. Én meg csak azon agyaltam, hogy mi az istenért tartja a mi kis félporosz oktatásunk annyira fontosnak, hogy a gyerekek évente kétszer-háromszor előadjanak valami szöveget (minél hosszabb, annál jobb), amelyből egy hangot sem értenek, amelyet elszavalnak betűről betűre, gépiesen elhadonásszák a betanított álszínpadi gesztusokat, mint apró, jól idomított cirkuszi állatok. Aztán gyorsan meg is találtam a Hókirálynő üzeneténél nem kevésbé vulgáris és triviális megoldást, miszerint ez volna az a bizonyos „életre nevelés” lokális maximuma, hiszen mit tesz majd a gyermek felnőttkorában?, mit is csinálunk mink nap mint nap? Jól megtanult, ám teljesen értelmetlennek tűnő mozdulatokat hajtunk végre, tevékenységünk célját sűrű homály fedi, de pontos végrehajtás esetén megfelelő jutalomban részesülünk: idiotikus mosolyok, kockacukrok, készpénz, illetve legalább a fizikai bántalmazás elmaradása.
Az angolos csoport váratlanul támadóalakzatba fejlődött, hogy rövid, ám gyilkos erejű audiohorror keretében elővezesse a We Wish You a Merry Christmas kezdetű büntetődalt, a refrén Wish igéjét mindannyiszor olyan idegborzoló hangon visítva, hogy azt leírni képtelenség. Talán, ha elképzeljük, miképpen visít egy tucat kétnapos tengerimalac a gyümölcscentrifugában.

Uj Péter, 2001. december 31.

A 10-esről

Az 1998-2003-as Zidane óta a világ, Maradona óta Argentína legzseniálisabb játékosa újra csodálható. Mindenki nézzen Copa Américát.

Felismerés

Gondolkoztam és rájöttem, mennyire jó, hogy senki sem olvassa a blogomat. Így nem kommentál, nem kritizál senki, meghagynak az amúgy teljesen megalapozott hitemben, hogy ebben az országban én értek a legjobban a focihoz.

Az transzferekről

Bár vasárnap óta vége a focinak - ma még lesz egy Sevilla-Getafe, de az senkit sem érdekel -, van miről filózni. Igaz, ezek mind elvi dolgok, de legalább foglalkozhatunk valamivel, ami a focival kapcsolatos. Az átigazolásokról van szó, amik többségének semmilyen jelentősége sincsen, de vannak, amik rengetnek, de alapjában. Most sorra veszem a nagycsapatokat, hogy eddig mit csináltak vagy mit akarnak, és ezek mit jelenthetnek nekik, illetve azoknak, akikkel üzletelnek (így legalább kiderül, kiket tartok nagycsapatnak). Ami az olaszokat illeti, a feljutást jól megünneplő Juventus elkezdett nagybevásárolni, igaz, sok értelmeset egyelőre nem csináltak. Elengedték Robert Kovacot, ami nem jó, de nem is rossz, még korábban bejelentették, hogy jön Salihamidzic; ez nem tűnik túl okos ötletnek, a Bundesligában évtizedeken át a szélen rohangáló bosnyákot csak a színészi képességei jogosítják fel arra, hogy a Serie A-ban játsszon, egyébként meg lassú és egyre idegesebb is. Jött még Tiago, aki nélkül tavaly a Chelsea, idén a Lyon is bajnok lett volna, Iaquinta meg az a csatár, aki csak úgy van, esetleg lő öt-nyolc gólt, elesik húsz-harmincszor a tizenhatoson belül, majd megigazítja a haját. Ráadásul Deschampsot cseréltek Ranierire. Nem lesz szép szezonjuk. Nekünk viszont korrekt lesz, mert az Inter nem gyengült meg, megtartották Figót is, természetesen hatalmas igazolásokat emlegetnek idén is, de ezek úgysem történnek meg. Ez a keretük azonban bőven elég lesz arra, hogy minimum versenyben legyenek a Milannal, akik már két értelmetlen dolgot is tettek az elmúlt hetekben: leigazolták Suazót, és megtartották Gilardinót. A spanyolok természetesen mindenkinél hangosabbak, ahogyan azt a Realtól, a Barcától, a Marcától és az Astól megszokhattuk. Mindenki ebbe a két klubba igazol, és mindenki ezekből megy el. Egyelőre az utóbbi tény hangsúlyosabb; a Realból Roberto Carlos és Beckham elment, olyan országba, ahonnan nem láthatjuk majd őket játszani - bízzunk benne, Helguera is így tesz majd. Ami a Barcát illeti, az elszomorítóan elrealosodó csapatnál korábban kapcsoltak, mint Madridban, a borzalmas szezon után nagytakarításba kezdenek, konkrétumok még nincsenek, de Mottának, Marqueznek, Decónak, Bellettinek illene távoznia, Gudjohnsen jól tenné, mert nem kispadra való, Saviola magától megy el, abszolút érthető módon, Oleguer meg. Hát. Valószínűleg az egyik leggyengébb focista, aki BL-t és spanyol bajnokságot nyert, neki muszáj takarodnia, ajánlanám neki a Compostelát vagy valami hasonlót. Azt még nem nagyon tudjuk, kik érkeznek a két nagyba, a Realnál természetesen napirenden van Kaká, de mondanak majd egy másik nagy nevet is, amikor megértik, hogy a brazil tényleg olyan, mint '56. A Barcánál tudunk már egyet, de azt majd a végén. Átmegyünk Angliába, ahol a négy nagy közül a legkevésbé azt hagyjuk a végére, mert tegnap óta már nem azok. A bajnok MU gyorsan elköltött egy rakás pénzt két fiatal műugróra, most pedig el akarják adni Alan Smith-t, aki ugyan nem alapember, de sok gondjuk lehet még ebből. Ferguson megcsinálta végre a nagy üzletet, ami feledtetheti Carricket: leigazolta Hargreaves-t, aki a legjobb védekező középpályás Angliában, ha Gerrardot éppen nem annak állítjuk be. Rumorkodnak Defoe-ról is; a Tottenham-csatár nem gyenge játékos, de itt sem játszana többet, mint. A Chelsea-nél Abramovics valamiért elkezdett spórolni, de úgy tűnik, megtartják a csapat legnagyobb erősségeit (Lampard, Terry, Mourinho, Makelele, Drogba), a hozzájuk érkező Sidwell és Alex erősítést jelent, Pizzaro leigazolása pedig magyarázatra vár. A Liverpool folytatja, amit Beníteztől megszokhattunk: semmi komoly igazolás, a két magyar srác megszerzése remekül tükrözi az ottani szokásokat. Idén úgy érezték, ők vannak soron Fernando Torres emelegetésével, de az a gyerek valamiért soha nem fog elmenni az Atleticóból. Az eddigieket látva valami az súgja, hármas versenyfutás lehet a bajnoki címért, persze lehet, a Pool idén sem lesz képes legyőzni a fulhameket, és akkor csak MU-Chelsea. Elérkeztünk az Arsenalhoz, akik június 22-én megszűntek nagycsapatnak lenni, és jövő nyáron az UEFA-kupára készülnek majd. Sikerült ugyanis eladniuk azt az Henryt, aki tszívből utálok, de el kell ismernem, ő tette igazán naggyá az Arsenalt az elmúlt években. Tegnap óta egyre inkább érdekel, mihez kezd Barcelonában, valószínűleg hozzászokott már, hogy ő a csapat, a spanyoloknál ez meg nagyon nem így lesz. Az Arsenal meg igazolhat bárkit (közbevetés: hogyan képzelték, hogy nevetséges 24millió ajróért eladják legjobbjukat, és ennyi pénzből majd jól pótolják?), kell nekik pár év, hogy Angliában újra nagy négyesről beszélhessenek.

Angyalok

Borzalmas napom volt. Azt hittem, nem bírom tovább. Már két órája itt vagyok a hotelben, átmasszíroztak, most pihenek a szobámban. Vangelist hallgatok. Megnyugtat, de az agyam folyamatosan jár. Oldalra fordulok, Jens nincs sehol. Már biztosan lement. Igen, le kell menni a csapathoz, az orvos hívott mindenkit. Nem szeretem, amikor meg kell jelenni a szobájában, de ez van. Ott lesz mindenki, és a többi szállodában is ott lesz mindenki a dokinál. Kikapcsolom a zenét és elindulok a mai adagért.A folyosón minden nyugodt, de én nem vagyok az. Egyre többet gondolkozom azon, hogy nem kellene ezt csinálnom. De az is igaz, hogy valamiből meg kell élnem, márpedig ez az egyetlen, amihez értek. Hegyre fel, hegyről le. Iszonyúan nehéz, nem lehetne bírni, ha nem segítenének. A hallban szembejön Sven és Michael. Jókedvűnek tűnnek, viccelődnek, úgy tűnik, ők már kaptak az erőből. Rám mosolyognak, Michael formál egy V betűt az ujjaival és tovább mennek. Mint két angyal. „Bonjour, Monsieur!” – köszön a portás. Nincs erőm beszélgetni, így csak bólintok és a terem felé veszem az irányt.Nem szeretem ezeket az injekciókat, de nem lehet mit csinálni. Számtalanszor végiggondoltam már, és nincs más lehetőségem. El kell tartanom a családom, és ez csak úgy lehetséges, ha azt teszem, amit mindenki más. Nem lehet lemaradni, ezt már mindannyiunk megértette, velem csak az a baj, hogy sokat gondolkozom.Egészen jól aludtam. Kipihent vagyok, ez a nap is menni fog. A rajtnál tömegek ujjonganak, amikor elkezdjük a szakaszt. Szeretnek minket. Ez a legfontosabb.

Ezt még ősszel írtam a doppingról, aktualitása és az időzítés azonban most is zseniális.

Az érthetetlenről

Ismerjük meg David Healy-t, mert érdemes. Az eddigi EB-selejtezők legjobb játékosáról van szó. Ha megkérdeznénk egy igazi magyar szakértőt, ki is volt eddig a, már hallanánk is: Gerrard, Podolski, Cristiano Ronaldo és a többi. De nem, mert. Van egy olyan ország a Brit-szigeteken, ahonnan az ember maximum egy focistát tud mondani, George Bestet. Észak-Írország rajta kívül nem sokat tudott hozzátenni a focihoz, nagyjából macedóniányi esélyekkel indultak a selejtezőkön, ahol rendre hozták is a papírformát. Most hat meccsen vannak túl, ahol öt vereséget és egy liechtensteini döntetlent mutatnának fel, ha nem lenne Healy. Healy viszont annyira van, hogy Vaduzban rúgott három gólt, Belfastban pedig hatot, de nem nekem vagy San Marinónak, hanem Lettországnak, Svédországnak és Spanyolországnak. Sorrendben: egyet, kettőt, hármat. Az ellenfelek pedig nullát, egyet és kettőt. Ez a csatár tehát négy meccset hozott le hazájának (tíz gólból kilencet ő szerzett), ráadásul ebből kettőt ugye a svédek és a spanyolok ellen, és nem szégyenletes Inzaghi-gólokkal, hanem olyanokkal, hogy. Mindezt tudva senki sem néz már hülyének, ha azt mondom, új fantasztikus focistája van Európának, akinek köszönhetően ez a szerencsétlen kis fociország újra reménykedhet valamiben. És nem, nem arra akarom kihozni ezt, hogy nekünk miért nincs egy Healy-nk, csupán arra, hogy a kontinens jelenlegi legjobb támadója a harmadosztályú Leeds Unitedben játszik.

McClarenről és Beckhamről

Igaz, Anglia következő, mondhatni, létfontosságú selejtezője csak június hatodikán lesz Észtországban, de van valami, ami miatt most is érdekes ez a téma. Arról van szó, hogy Steve McClaren holnap jelöli ki a keretet, amelyikkel kiáll az elsejei Brazília elleni barátságos meccsre és a fent említettre. A vébé után kinevezett kapitány első dolga volt, hogy mondjon valami nagyot, ez pedig az volt, hogy ő aztán nagyon elkötelezi magát a fiatalítás és a frissítés mellett, ami egy olyan országban, mint a miénk, remekül hangzik, mert kétségtelen, hogy valamit mondani kell, de Angliában ez elég furcsán hangzik. Így hát a jó Steve első felindulásában megmondta a vébén a legjobb angol teljesítményt nyújtó Beckhamnek, hogy bocsi, de ennyi volt. Ez júliusban volt, azaz már tíz hónapja mindenki azt várja, vajon mikor jön rá végre, hogy Beckhamre nagyobb szüksége van az angol tizenegynek, mint bárki másra. Lehet mondani rá bármi rosszat, ami talán igaz is, a rengeteg közszereplés, partikon mosolygás, sznob életmód, mindig hibátlanul belőtt frizura, de. Ezek mind olyan dolgok, amik a pályán egy kicsit sem számítanak. Amikor a fociról van szó, fut, csúszik, küzd, mindent belead, ami az ő esetében ráadásul nem is kevés. Nagyon keveseknek jut eszébe Beckhamről, hogy amikor pályán van, ő futja a legtöbbet, ő passzol a legpontosabban, sok labdát szerez, nem is nagyon adja el, a legfontosabb pedig, hogy amióta profi, ő harcol a legjobban a csapatért. Manchesteriként vetekedett vele Roy Keane, de a technikai adottságaikat már nehezebb lenne összevetni. Amióta a Realnál van, vitathatatlanul ő teszi a legtöbbet a Madridért, erre még Capellónak is rá kellett jönnie télen, amikor beismerte hibáját és újra elkezdte játszatni. Ezt meg kell tennie most McClarennek is, mert hiába hal meg minden angol focista a pályán a válogatott mezért, Beckham jelenléténél többet semmi sem jelent a csapattársaknak.

A BL-döntőről

Két érdekes csapat játssza ma a nagy meccset. A Milan végigdöglődte a szezon kétharmadát, a Liverpoolnak pedig idén sem volt köze a bajnoki címhez. Az olaszok azonban felébredtek, az angolok pedig sehol sem tudnak annyira összeszedetten és jól játszani, mint a BL-ben. Mindenki arról beszél, hogy ez a 2005-ös döntő visszavágója, pedig nagyon nem az. Az a meccs nem a Milan és a Liverpool játékát mutatta be, egészében nézve legalábbis biztosan nem. Azt is mondják, hogy a Poolnak esélye sem lehet, mivel a Milan 3-0-ra mosta le az MU-t az elődöntőben, pedig a United 21 ponttal előzte meg a Premiershipben a bronzérmest. Ez is óriási tájékozatlanságra vall, egy nemzetközi kupa döntőjében nem ez számít. A liverpooliak játéka teljesen más, mint a Manchesteré, hasonlóan szilárd alapokra építkeznek, mint az olaszok. Nem mellesleg van egy Benítezük, aki sokkal inkább képes olyan taktikát kidolgozni, ami eredményes például az olaszok ellen, mint az angolok ellen. Ha a játékosokat nézzük, a Milan jóval erősebbnek tűnhet, és ha ezt érvényre juttatja, nyerhet ma. A Liverpool viszont nagyon tud csapatként játszani; ennek két kulcsa van, Carragher és Gerrard. Ha Carragher jó, az egész védelem jó, ha Gerrard jó, az egész csapat jó. A két saját nevelésű focistára duplán jellemző az, ami összességében az angolokra, ugyanis nem csak hajtanak, ameddig tudnak, de még a Poolért is teszik ezt. Gerrardot óhatatlanul össze lehet vetni Gattusóval ebből a szempontból, csakhogy más szempontokból összevethetjük őt Seedorffal, Kakával és Pirlóval is, azaz a szinte komplett olasz középpályával. Ő a mindene a csapatnak, nélküle a házunkat feltenném a Milan győzelmére. Amely így is esélyesebb, pont az említett játékosai miatt. Ne felejtsük el Nestát sem, akinek ismét nehéz dolga lesz, az alacsony, erőszakos, gyors, technikás Rooney után most a magas és kiszámíthatatlan Crouch-csal kellene kezdenie valamit, ami az ő szintjén megoldhatónak tűnik, de egyedül, lehet, kevés lesz hozzá. Mindenképpen jó kis meccset látunk ma este, csak azért az egyért imádkozzunk, hogy ne a Milan lője az első gólt, mert akkor valószínűleg végigunatkozhatjuk a hátralévő időt. Mint ahogyan az elődöntők után már említettem, ma hatalmas Liverpool-fan leszek, és a magam részéről már meg is tettem mindent a győzelmükért: fogadtam a Milanra. Milan-Liverpool 1-2.

Az FA-döntőről

A legfontosabb meccs jön, a legrégebbi sorozat döntője, ráadásul a végre elkészült Wembley-ben, ráadásul a két legjobb angol csapattal. Érdekes, de a legtöbb szó arról esik, hány tonna és hány méter a stadion mindenféléje; ez rohadtul nem foglalkoztat senkit. A megnyitás óta volt már egy U21-es meccs (Anglia-Olaszország 3-3), az igazi nyitány azonban ez lesz. Chelsea-Manchester. Kilencedikén már volt egy, de ott egy világválogatott ült a VIP-ben, szóval nem volt nagy szám. Itt mindenki játszani fog, aki, meg aki tud. A fontosabbak közül hiányzik majd Gary Neville, Ballack, Sevcsenko, Ashley Cole és Carvalho, a többiek viszont ott megmutatják majd, miért várjuk annyira ezt a meccset. (Annyira, hogy előrébb hozattam a délutáni focinkat is.) Esélylatolgatni felesleges, nincs az a zombori, aki meg tudná jósolni, mi lesz a vége. Előre félek attól, hogy a díjátadásnál megint meg kell hallgatnom, hány lépcső vezet fel a királyi páholyig, ahol a csapatkapitány a nagy hajtás után még ennyit lépcsőzve veheti át a szigetország legpatinásabb trófeáját. Egészen addig nagyon jól fogom érezni magam. Ez biztos.

Az relegációról

Bár alkotói válságban szenvedek, az utolsó Premiership-fordulóról illik írnom. Mindegyik csapat csak három pontot szerezhet már, mégis ma dől el, ki lesz a harmadik, ki viszi el az Everton mögötti két UEFA-kupás helyet, illetve ki esik ki a Watforddal és a Charltonnal együtt. A harmadik helyet valamiért nem tartják annyira fontosnak, mégis, a Liverpool meg fog szakadni az utolsó hazai meccsén a Charlton ellen, hiszen az Anfielden augusztusig nem látja játszani őket a leghangosabb szurkolótábor, és ez jó lehetőség egy kis gyakorlásra is a BL-döntő előtt. Ha a Pool nyer, az Arsenal negyedik lesz, ráadásul a kivételesen jó szezont produkáló Portsmouth-hoz megy a legkevésbé angol angol együttes. A Fratton Parkban pedig egyáltalán nem lesz könnyű, mivel a Pompey még hajt az UEFA-kupás helyek egyikére, így jó eséllyel nyernek is ma. Simán lehet, hogy ez sem lesz elég, ahhoz ugyanis, hogy kijussanak Európába, meg kell előzniük a Readinget és a Boltont. Ez akkor valósulhat meg, ha az újoncok nem nyernek Blackburnben, és a Wanderers sem otthon a Villa ellen. Utóbbi tűnik elég esélytelennek, az Aston Villa nagyon nincs formában, a Bolton meg de. A Tottenhamnek vannak jó esélyei, a szezon legnagyobb csalódását szállító Manchester City-vel szemben kell legalább egy döntetlent elérnie a White Hart Lane-en. Ez meg is lesz, az erős játékosokkal rendelkező Spurs (Robinson, Keane, Jenas, Berbatov) újra ott lesz a második számú kupában. Ami talán ezeknél is fontosabb Angliában, az a kiesés elleni harc. Hárman esélyesek még a Championshipre, a Wigan, a Sheffield és a West Ham. A sorsolás úgy hozta, hogy az előző kettőnek egymás ellen kell játszania, míg a fantasztikus formában lévő londoniaknak a bajnokavatáson van jelenésük. Ezek alapján a West Hamnek lehetne adni a legkevesebb esélyt, mégis úgy tűnik, bent fognak maradni. A szezon közepén szerződtetett Curbishley tavaszra erős csapatot csinált a Chelsea legnagyobb ellenségéből, így a tuti kiesés helyett jó eséllyel bentmaradnak ott, ahol a játékosállományuk alapján a helyük van. Ehhez pontot kell szerezniük az Old Traffordon, ami elsőre igen nehéznek tűnik, de az utóbbi hat meccsükön elért tizenkét pontot nézve már nem. A feladat nagy része a zseniális Tévezre vár, aki ugyan egyáltalán nem való Angliába, a nyáron valószínűleg el is megy, de ő az, aki képes megzavarni az MU védelmét. Ezt a meccset jól meg is nézzük. Ha a WHU kikap ma, akkor sem biztos, hogy kiesik, ehhez ugyanis még az is kellene, hogy a Wigan nyerjen Sheffieldben. Az Athletic formáját nézve ez komoly meglepetés lenne, mégis, sok helyről hallani, hogy Neil Warnock csapata lefekszik a wiganieknek, hogy a West Ham essen ki. Ez nagyon szép és jó, csak óriási hülyeség. Akik ezt terjesztik, elkerülte a figyelmüket, hogy ha a Wigan nyer, de közben a WHU legalább döntetlent játszik Manchesterben, a sheffieldiek esnek ki. Éppen ezért nem tud ma nyerni Paul Jewell csapata, így - sajnos - a legnagyobb esélyük nekik van arra, hogy kövessék a Watfordot és a Charltont a Championshipbe. Sajnos, mert az íztelen és szagtalan Sheffield Unitednek kellene ezt megtennie.

A BL-elődöntőkről

Nehéz mit írnom, ugyanis az a két csapat esett ki, amelyeket a döntőbe vártam volna. Hajlok rá, hogy igazat adjak a közhelynek, miszerint a bajnokságban végig magas szinten teljesítő klubok elfáradnak az idény végére, így például a BL-ben sem tudnak már kimagaslót nyújtani. Mind a Chelsea, mind az MU tompán játszott, egyikük sem tudott gólt szerezni, míg a Liverpool és a szezon háromnegyedét ellazsáló Milan de. A londoniak talán egyetlen helyzetet tudtak kidolgozni a fantasztikusan játszó Carragher vezette védelem ellen, ami nem túl sok, a Manchester pedig ennél pont eggyel kevesebbet a meccs kétharmadában antifocit bemutató olaszokkal szemben. A Pool szimpatikus csapat, egyetlen világsztárral, miattuk nem fáj annyira az ember szíve, egy ilyen hajtós, ennyire akaró együttes megérdemli, hogy újra döntőt játsszon. Na de a Milan. Tele klasszisokkal, hetvenötezer légyszemüveges előtt beáll védekezni az aznap láthatóan semmire sem képes United ellen; meglehetősen idegesítő. Néhány éve még szeretni is lehetett a játékukat, azonban amióta ez a krumplifejű az edző, igen eltökélt milanistának kell lenni ehhez. Ami a legszörnyűbb a döntőbe jutásukban, az a lehetőség, hogy megerősítik a posztján, és továbbra is kéjes élvezettel kényszerítheti saját térfelükre a Serie A legjobb támadó középpályásait. Május 23-án megveszekedett Liverpool-drukker leszek.

Az elfogultságról

"Kaká és Zidane játéka között csak a gólérzékenység a különbség. Természetesen Kaká javára." - Carlo Ancelotti.

Csak röviden foglalkoznék ezzel a bődülettel. Zinédine Zidane soha nem tartozott a kedvenc focistáim közé, mégis, ha megkérdeznék, ki a legjobb játékos, akit láthattam focizni, őt mondanám. Jobbal-ballal ugyanolyan pontosan passzolni és lőni sokan tudnak, tudtak, de annyira dominálni egy-egy meccset, mint Zidane tette, senki. Alig akadt rossz passza, a többi meg elképesztő volt. Nehéz volt elhinni, hogy valaki meglátja azt, amit ő meglátott, oda tudta adni a labdát, abban a szűk sávban, ahova a védő már nem érhetett oda, és az csapattársának éppen lábra - ráadásul a jobbik lábára - érkezett. Az sem volt emberi, ahogyan kezelte a labdát, mindent le vagy át tudott venni, a cselei kiismerhetetlenek voltak és önző sem volt. Ezek jó része nemhogy Kakáról, de senki másról sem mondható el. Kaká nagy focista, de nem lehet összehasonlítani Zidane-nal. Akkor kezdhetünk el ilyesmiről beszélni, amikor rúg egy olyan gólt, mint a francia a 2002-es BL-döntőben.

A Milan-MU-ról

Féltem a Manchestert. Biztos voltam a Chelsea továbbjutásában, és biztos vagyok a Unitedében is. Hiába van a Milannak egy világklasszis védője (Nesta), egy elborult essienje (Gattuso), két zseniális középpályása (Pirlo, Kaká) meg egy gerdmüllere (Inzaghi), nem világos, miért mehetnének tovább. Az MU az első meccsen megmutatta, miért Európa egyik, ha nem aja, szinte lehetetlen legyőzni. Párhuzam a Chelsea-vel: nehéz elhinni, hogy nem rúgnak gólt, és kettőt is ritkán kapnak fontos meccsen. Kaká tényleg nagyon jó, de lehetetlen, hogy egy játékos kiejtheti Anglia legjobbját. Ő az, aki az olaszoknál képes eldönteni egy párharcot, Cristiano Ronaldo, Scholes, Giggs és Rooney pedig azok, akik ezt a másik oldalon meg tudják tenni. Van még két dolog, amit nem szabad elfelejteni. Erősen úgy tűnik, Rio Ferdinand és Vidics játszhat ma, így a múlthetihez hasonló hibákról nem is álmodhatnak a hazaiak, a másik Scholes sárgája, ami kellemetlen emlékeket idézhet fel neki. 1999-ben a lapjai miatt nem játszhatott a Bayern elleni döntőben, és ne akarjuk, hogy egy ilyen focista újra a lelátóról nézze végig csapata BL-döntőjét. Milan-MU 1-2, Scholes-sárga nélkül.

A Pool-Chelsea-ről

Nagyon para a ma esti meccs. A várható kezdőcsapatok napról napra változnak, főleg a Chelsea-nél, ahol tegnap lesérült Sevcsenko, de felépült Robben. Drogba helye biztos elöl, de hogy a szélekről ki támogatja, azt még csak Mourinho tudja. Két, komolyan vehető variáció létezik: ha Robben kezdeni is tud, ő a balszélső, Joe Cole van a jobb oldalon, ha nem, Cole megy a bal oldalra, Mikel a jobbra. Az elefántcsontpartit így sem, úgy sem kell félteni, a középpálya és a védelem Carvalho sérülésével azonban kevernie kell a menedzsernek. Boulahrouz és Essien tudja helyettesíteni a portugált, aki az egyik legjobb teljesítményt nyújtotta ebben az idényben, a biztosabb megoldásnak Essien tűnik, még akkor is, ha ez nem igazán az ő posztja. Így viszont nem erősítheti a középpályát, s ez jelenthet még problémát, mivel Makelelével együtt nagyon ritkán átjátszható párost alkotnak. Középen a kulcs Lampard játéka lehet, ha úgy játszik, ahogyan tud, a londoniak biztosan rúgnak gólt. Nekik ugyanis legalább olyan fontos, hogy szerezzenek legalább egyet, mint a hazaiaknak, mert ha megteszik, szinte tuti a továbbjutás. A Liverpool nagyon jó csapat, az Anfield Road atmoszférája félelmetes, de idén egyetlen meccsen kapott a Chelsea három gólt (Tottenham, FA-Kupa), és az is meglepett mindenkit. Egyáltalán nem divat ugyanis több gólt rúgni fontos meccsen a roppant összeszedett hátsó alakzatnak, Gerrardék most mégis erre vannak kárhoztatva. A hazaiak nagyon erős összeállításban játszhatnak ma, a szerkezet szempontjából fontos balhátvéd, Finnan is felépült, így az ágyúlábú Riise felmehet a középpályára, Zenden meg visszaülhet a jól megérdemelt helyére a kispadon. A belső kettős - Gerrard, Xabi Alonso - szervezheti a védekezést és a támadást is, hátul főleg Agger miatt kell aggódniuk, aki hat nap alatt nem fejlődhetett annyit, hogy ma jól eltüntesse Drogbát, elöl pedig Crouch vár egy pontos beadásra. Rajta kívül nagy gólveszélyt jelent Kuyt, Gerrard és a már említett Riise, aki harmincon belülről bárhonnan, még Cechnek is. A legfontosabb az első gól, ha ezt a Chelsea szerzi, borzalmasan egysíkú folytatást láthatunk majd, ha a Pool, még izgalmas is lehet. De igazából tökmindegy, ki lövi az első gólt, a Chelsea megy a döntőbe. Liverpool-Chelsea 1-1.

Hír

Sinkó Márta ma leugrott négyezer méterről. Túlélte.

A Chelsea-Poolról II.

Az lett. Nagy meccs, iszonyatos irammal. Igaz, egy magyarnak bármi lehet iszonyatos iram, de aki nézi a Premiershipet vagy a többi, komolyan vehető bajnokságot, tudja, hogy ez tényleg. Az elmúlt két kiírásban is lejátszottak egymással két-két meccset, ezek alapján meglepő volt, hogy a londoniak tudtak valamit kezdeni a Liverpool védelmével. Az eddigi négy meccsen egyszer sem voltak képesek gólt rúgni nekik, dominálni meg még annyira sem. Ez a kilencven perc azonban egyértelműen a Chelsea-é volt, azzal együtt is, hogy különösen sok lehetőségük nem akadt, köszönhetően az ismét roppantul fegyelmezetten működő védekezésnek, amit a vendégek mutattak be, Carragherrel, Gerrarddal és Alonsóval az élen. Ne felejtsük el, hogy a Chelsea még jobb volt, Kuytöt vagy Bellamy-t nem nagyon lehetett megcsodálni, sőt még az egyik legeredményesebb angol csatárt, Crouchot sem. Az egyetlen pillanat, amikor úgy tűnt, rúgnak egyet idegenben, Gerrard kapáslövése volt, amit Cech amúgy a maga módján, semmihez sem hasonlíthatóan szedte ki a sarokból. Akit ki kell emelni, az Drogba. Sokan nem szeretik, ami indokolható, de szerda este ellenállhatatlan volt, félig-meddig a dán Aggernek köszönhetően, aki nem tudta tartani. Az egyetlen gólban is nagy szerepet vállalt: a támadás a két évvel ezelőtti Chelsea-t idézte, Carvalho szerelt, indította Drogbát, aki a tizenhatoson belül elővette három évvel ezelőtti, a Marseille-ben bemutatott cselét, Agger elszállt, az érkező Joe Cole pedig végre belőtte azt a gólt, amit annyira vártak már tőle. A hazai siker teljesen megérdemelt volt, ezt a liverpooliak sem vitatják, az Anfield hangulatában viszont nagyon bíznak. Ami azt illeti, másban nem is nagyon lehetne, legalábbis az alapján, amit a Stamford Bridge-en láttunk. Jövőhéten minden a Milanon és a Poolon múlik, mindenki arra kíváncsi, valamelyikük meg tudja-e akadályozni, hogy háromfrontos Chelsea-MU legyen Európa három legfontosabb kiírásában. Amúgy nem.

A Chelsea-Poolról

Ma este Chelsea-Liverpool. Két nagy és gazdag angol csapat, jelentős múlttal, blablával. Ami a fontos: hihetetlen presztízse van a meccsnek. A bajnokságban évek óta veri a Chelsea a Poolt, leszámítva a legutóbbi összecsapást, amikor - többek között - Pennant élete góljával 2-0-ra nyertek a hazaiak az Anfielden. Két éve, az emlékezetes BL-döntő előtt szintén ez volt az egyik párosítás, akkor egyetlen gól (vagy nem gól) döntött a későbbi győztes, a Liverpool javára. Tény, két, minden látványosságot nélkülöző meccs volt, azonban most sem számíthatunk másra. Elképesztő küzdelem, rengeteg futás, kemény ütközések - ez az, ami miatt leülünk ma este a tévé elé. Aki meg a Stamford Bridge-en ül le, az rohadjon meg. Kétlem, hogy összesen lenne négy gólnál több ebben az elődöntőben, viszont mindenért kárpótolni fog minket, hogy olyan játékosokat láthatunk a labdával, mint Carragher, Gerrard, Xabi Alonso, Crouch, Cech, Terry, Lampard, Makelele, Joe Cole vagy Drogba. Hogy ki tud ma extrát nyújtani, az egyértelmű: mindegyikük, plusz Benítez és Mourinho. Fantasztikus, igazi angol rangadó lesz, tűrhető bíróval (Merk), így semmi sem gátolhat meg abban, hogy. Chelsea-Liverpool 1-1.

Az MU-Milanról II.

Nem bírtam felkelni a meccs után. Azóta sem jutott eszembe ennél jobb, legalábbis a 4-2-es Chelsea-Barcától nézve. Adva volt két, Európa minőségi fociját képviselő csapat: a Manchester talán a legjobb, a Milan pedig hatalmas rutinnal rendelkezik, így még az Old Traffordon sem volt esélytelen. Pláne, hogy a remek hazai védelem (bár Evra mégis játszott, sokat nem segített) igazolta a várakozásokat. Igaz, az első Kaká-gólhoz kellett egy szép Seedorf-passz, a másodikhoz meg egy elképesztő hiba a már említett balhátvédtől és Heinzétől; utóbbin valószínűleg jót röhögtem volna, ha nem lettem volna teljesen magam alatt. A két brazil gól elé befért még egy, ugyanis hiába adja az UEFA Cristiano Ronaldónak a gólt, Dida nélkül ez nem születhetett volna meg. 1-2 után, ahogyan várható volt, Ferguson leüvöltötte játékosai fejét, akik a második félidőben szétfutották a Milant. Az elején még volt két lehetősége Kakának, de utána már csak a védekezésre futotta. Többször szerencséjük is volt, az meg talán több is ennél, hogy Ronaldo az idény egyik legrosszabb játékát produkálta ezen a meccsen, így nem igazán kellett vele foglalkozni. Ami a többieket illeti, Fletcher összeszedte magát, hogy bizonyítsa nekem, nem is olyan rossz focista, Carrick lassan törleszti az első milliót a tizenhatból, Giggs, Rooney és Scholes pedig külön érdemel említést. Scholes egyértelműen a mezőny legjobbja volt, makelelényi labdát szedett össze, riquelmei pontossággal passzolt, a Rooney-nak adott gólpasszáról pedig nehéz mit mondani; minimum zseniális volt mind a gondolat, mind a mozdulat, ahogyan a külsővel a védők mögé pörgette a labdát. Már leírni is bizsergető. Giggs is remekül focizott az egész meccsen, a 91. percben az ő labdaszerzéséből és passzából szerezte meg a győzelmet az MU. Rooney-ról akár annyi is elég lenne, hogy az ő két góljával fordították meg a meccset az angolok, de hogy ezek milyen gólok voltak, az már nem ilyen egyszerű. Az elsőnél Scholes hihetetlen pörgetését tette el Dida mellett, a másodiknál kisodródott, fel sem nézett, az addig a Milan megmentőjeként játszó Nesta még csak filózott azon, hogy majd odalép, de a bikanyakú kapásból kilőtte a rövid alsót. A meccs után érdemes elgondolkozni, hogy az angol foci nemhogy a legjobbá lépett elő, hanem elkezdte egyesíteni a különböző nemzetek futballjával azonosított erősségeket: látványosan játszanak, mint a spanyolok, keményen védekeznek, mint az olaszok (ez tegnap a védőhiány miatt nem volt teljesen igaz), megszállottak, mint a dél-amerikaiak, és soha nem adják fel, mint a németek. Ezen a meccsen a meg nem alkuvás döntötte el, hogy a United előnnyel utazik a San Siróba, ahol Ancelottinak meg kell mutatnia, képes akár két csatárral is játszatnia együttesét, ahhoz ugyanis, hogy legyőzzék ezt a csapatot, nem lesz elég Kaká.

A művészetről

Elárulom, Tóta W. Árpádot az egyik legfelkészültebb, legviccesebb, legtehetségesebb és legközvetlenebb stílusú jegyzetírónak tartom. Azaz: jónak. Legutóbb azonban irdatlan hülyeséget tett közzé. Idézem: "Őszinte csodálkozással nézek mindenkire, aki egy gól miatt örömujjong, ordibál, ugrabugrál. Azt értem, hogy a gólt rúgó illető örül, meg a csapattársai is örülnek, de speciel a drukker az égvilágon semmit se tett azért a gólért, neki ahhoz köze nem volt, előnye nem származik belőle". És nem, nem azért háborodom fel ezen, mert szeretem a focit. Aki ilyet leír, az egyszerűen semmit sem hajlandó átélni, megérezni vagy megérteni, ami azon belül zajlik, mereven elhatárolja magát mindentől, ami hatással lehet az emberi szellemre. Egy kicsit távolodjunk is el a focitól, nézzünk más példát: ha elmegyek egy író vagy egy költő felolvasóestjére, közben megpróbálom megérteni, mit is szeretne elmondani, majd a végén megtapsolom, miközben azt érzem, hogy ez megfogott, ez jelentett nekem valamit, nem vagyok hülye. Továbbmegyek: ha elnézek egy koncertre, ott nyilván nem azért örömujjongok, mert én énekelek vagy gitározom kurvajól, hanem azért, mert az, ami a színpadon folyik, jelent nekem valamit, és elismerem az előadók munkáját és elkötelezettségét, adott esetben zsenialitását. Ha most rögtön visszakanyarodunk a focihoz, komoly hasonlóságot fedezhetünk fel közte és a többi művészet között. Nem azért örülök, mert én rúgtam a gólt, nem azért, mert részt vettem a támadásban, nem azért, mert én találtam ki a taktikát, hanem azért, mert egy, az egész látóteremet beterítő vizuális élményben volt részem, ahol - mivel a fociról beszélünk - maga a gól, a gyönyörű végkifejlet, a megrázó befejezés okozza azt a túláradó boldogságot, aminek átélésére mindenkinek szüksége van. Aki ezt nem tudja megtenni, annak kegyetlen sorsot szánt az élet, mert semmit sem tud a művészetről.

Az MU-Milanról

Nehéz lenne elmagyarázni, mennyire várom a BL-elődöntőket. Holnap Manchester-Milan lesz, amit az angolok védőhiánya tehet izgalmassá. Igen, a Milannak ez az egyetlen esélye. Augusztus óta nem volt egy hét sem, amikor ráfoghattuk volna bármelyik csapatra, hogy erősebb vagy jobb formában van, mint az MU. Tavaszra azonban szépen sorban lesérült Evra, Neville, Vidics és Rio Ferdinand is, így összesen három védő maradt. Fergusonnak így azt kell játszania, hogy a jóindulatúan minden poszton bevethetőnek nevezett, igazából egyikre sem alkalmas Fletchert állítja be jobb hátra, ami nagyban növeli az olaszok esélyeit. A többi név hallatán sem verik a seggüket a földhöz örömükben az egyik legcsúnyább angol város lakói: a balhátvéd Heinze nem éppen építő jellegű focista, ugyanez elmondható az ír O'Shea-ról, Wes Brownról, az egyik legborzalmasabb középső védőről pedig ne is beszéljünk. Mindez nagyon jól jött az idén rémerőtlen Milannak, ezt a négyest ugyanis Kakának, Pirlónak vagy éppen Inzaghinak van esélye átjátszani. Hátra viszont nem nézhetnek nyugodt szívvel az említett milánóiak, mivel a középpálya és a csatársor iszonyatosan erős az angoloknál. Közülük is kiemelem Scholest, Giggst és Rooney-t, akik valószínűleg el fogják dönteni az elődöntőt. Előbbi kettő jelenleg a két leghasznosabb focista a csapatban, utóbbi pedig tönkre fogja tenni a valaha volt egyik legjobb, de már régen nem olyan hatásos Maldinit, akit középre menekítenek Cristiano Ronaldo elől, mert a feminin portugál srác háttal is lefutná szegény öreget. Ezzel a megoldással sem jár túl jól a lassú és idegesítő focit játszató Ancelotti, ugyanis maga Gattuso, a legnagyobb milanista sem hiheti el, hogy majd Jankulovski vagy Kaladze jól megállítja a Premiership frissen megválasztott legjobbját. Ha ezen a soron már túljutottak az angolok, igen könnyű dolguk lesz, a lepkekirály Kalacnak ugyanis csak az nem rúg gólt, aki nem akar. Ami tehát biztos: két normális védővel az MU nullra hozná a meccset, így azonban izgalmas lesz; még az is megeshet, hogy a visszavágón dől csak el, hogy színtiszta angol döntőt látunk idén a BL-ben. Nincs az az Isten, hogy ne az legyen. Manchester-Milan 3-1.

A megszállottságról

Ma természetesen megnéztem a Nadal-Federert, ami természetesen Nadal-győzelmet hozott. Azért ennyire egyértelmű, mert ezt az embert nem lehet megverni salakon. Federer jelenleg a legjobb teniszező, nem tévednek sokat a szakemberek, amikor azt mondják, más nem tud ennyit az ütővel, csodálatos keze van, blabla. De. Miért is tudja ez a spanyol gyerek minden egyes alkalommal legyőzni? Pont azért, amiért egy Essien, egy Makelele, egy Gattuso vagy egy - pár évvel ezelőtti - Vieira többet ér bármilyen Ronaldinhónál vagy Cristiano Ronaldónál. Ami a sportban dominál, az az erő, az akarat, a fegyelmezettség, a felkészültség és az akár-meg-is-halok-a-győzelemért mentalitás. Ez az, ami a mutatványosok által odacsalogatott érdeklődőket, nézőket szurkolókká, megszállottakká, fanatikusokká teszi és végleg elkötelezi őket a sportág (adott esetben egy csapat) mellett. Ez az, amit mindenki szeret nézni, mert erről nyugodt szívvel elhihetik, hogy emberi és megközelíthető, amit látnak. Mindenki csak távolról csodálja a művészeket, de emberként kezeli, elismeri és közülünk valónak tartja azokat, akik megszakadnak, nem adják fel és a győzelembe hajszolják magukat illetve csapatukat. Ők azok, akik emberi léptékűvé teszik a sportot, akik miatt érdemes nem csak szeretni a teniszt, a focit vagy bármelyik sportágat, hanem azonosulni is azzal.