A Debrecen-Elfsborgról

Amikor külföldön járok, minden erőmmel azon vagyok, hogy eltitkoljam, magyar vagyok. Ennek igen egyszerű oka van, mégpedig. Ha meghallom egy nép nevét - néhány kivételtől eltekintve - az jut eszembe elsőként, hogy milyen a focijuk. Válogatott, klubok, játékosok, múlt, jelen, jövő, pozitívumok, negatívumok, esélyek, játéktudás, hozzáállás, játékstílus. Ilyenek. Iszonyatosan komoly szégyennek érezném azt, ha megtudnák, magyar vagyok - tegyük fel, hasonlóan focibuzi emberről van szó -, és. Nem, nem az zavarna, hogy Puskáson kívül egy szót sem tudna hozzáfűzni a magyarfocihoz, hanem az, hogy egy-két sajnálkozó megjegyzés után máris másról beszélnénk, hiszen ennek a szerencsétlen magyarnak nincsen focija, nem is nagyon lesz, nyilván nem szeret róla beszélni, esetleg nem is nagyon tud. Nem tagadom, a magyarfociról igazából nincs mit beszélni, nagyjából egy kínmosollyal kísért nyögéssel le lehet zárni a témát, de. Nem áll szándékomban eltűrni, hogy azért, mert az engem körülvevő területen nincsen foci, azonosítsanak ezzel. Szeretném elhatárolni magamat attól, ami itt történik, szeretném azt mondani külföldön, hogy angol vagyok, büszke a múltunkra, a jelenünkre, a jövőnkre, az FA-re, a válogatottra, a játékosok hozzáállására, az emberek őrült fociimádatára, a Manchesterre, az Arsenalra, a Chelsea-re, a Liverpoolra, a Tottenhamre, az Evertonra, sőt, a Blackpoolra, a Nottinghamre és a Millwallra is. De tegnapelőtt azt láttam, ahogyan a focit újra megszégyeníti és újabb, eddig felfedezetlen szintekre süllyeszti országom kiemelkedően legjobb csapata. Közben nagyon jól szórakoztam, de még magyarokkal körbevéve is arra vágytam, bár ne lennék az.