Healy update

Kissé lemaradva, de megemlékezem róla, David Healy ott van, ahova való. A harmadosztályból a Premiershipbe menekült, igaz, csak a Fulhamig, de lesz ez még feljebb is. Pláne, hogy ötven másodperccel a bemutatkozása után nevetségessé tette az erre kétségkívül legalkalmasabb kapust, Lehmannt, aki még a szépemlékű Prajon is túltesz néhanapján. Nem mellesleg pedig ma Észak-Írország 3-1-re verte Liechtensteint, Healy vállalt is kettőt. Jé.

A Debrecen-Elfsborgról

Amikor külföldön járok, minden erőmmel azon vagyok, hogy eltitkoljam, magyar vagyok. Ennek igen egyszerű oka van, mégpedig. Ha meghallom egy nép nevét - néhány kivételtől eltekintve - az jut eszembe elsőként, hogy milyen a focijuk. Válogatott, klubok, játékosok, múlt, jelen, jövő, pozitívumok, negatívumok, esélyek, játéktudás, hozzáállás, játékstílus. Ilyenek. Iszonyatosan komoly szégyennek érezném azt, ha megtudnák, magyar vagyok - tegyük fel, hasonlóan focibuzi emberről van szó -, és. Nem, nem az zavarna, hogy Puskáson kívül egy szót sem tudna hozzáfűzni a magyarfocihoz, hanem az, hogy egy-két sajnálkozó megjegyzés után máris másról beszélnénk, hiszen ennek a szerencsétlen magyarnak nincsen focija, nem is nagyon lesz, nyilván nem szeret róla beszélni, esetleg nem is nagyon tud. Nem tagadom, a magyarfociról igazából nincs mit beszélni, nagyjából egy kínmosollyal kísért nyögéssel le lehet zárni a témát, de. Nem áll szándékomban eltűrni, hogy azért, mert az engem körülvevő területen nincsen foci, azonosítsanak ezzel. Szeretném elhatárolni magamat attól, ami itt történik, szeretném azt mondani külföldön, hogy angol vagyok, büszke a múltunkra, a jelenünkre, a jövőnkre, az FA-re, a válogatottra, a játékosok hozzáállására, az emberek őrült fociimádatára, a Manchesterre, az Arsenalra, a Chelsea-re, a Liverpoolra, a Tottenhamre, az Evertonra, sőt, a Blackpoolra, a Nottinghamre és a Millwallra is. De tegnapelőtt azt láttam, ahogyan a focit újra megszégyeníti és újabb, eddig felfedezetlen szintekre süllyeszti országom kiemelkedően legjobb csapata. Közben nagyon jól szórakoztam, de még magyarokkal körbevéve is arra vágytam, bár ne lennék az.

We Wish You a Merry Christmas

(Soha nem tagadtam, hogy Uj Pétert tartom a legszórakoztatóbb újságírónak. Találtam egy bizonyítékot is, amelyet olvasva fuldokoltam a röhögéstől. Ti is fogtok. Remélem.)

Kettő darab varánuszszerű eladó állt az Ifjúsági Ismeretterjesztő polc előtt; nem is eladóknak néztek ki, hanem verőemberből átképzett sértődött, szadista művezetőknek, akiknek eltörött a tintaceruzájuk, gyűlölettel és megvetéssel figyelték a karácsonyi vásárlóerők gyanús és idegesítő ténykedését. Két büdös, ritkás bajszú, barna köpenyes fedett pályás visszataszító. Félhangosan káráltak egymással: „Bassza meg a kurva isten, én még semmilyen ajándékot nem vettem! Faszba, mindjárt itt a kurva karácsony, és még azt a rohadt fenyőt is meg kéne venni, bazmeg!”
Egy darabig gondolkodtam, hogy a bejárat előtti kupacból fölkapom a Zámbó Jimmy korai festményei és litográfiái című nyolckilós albumot, és azzal verem széjjel az egyik varánusz fejét, a másikat meg földre viszem, jobb karral szorítom a torkát, ballal pedig leemelek egy Kozsó-kötetet, és addig üvöltök a fülébe Kozsó-verseket, amíg nem távoznak a zsigerei a szemgödrein át.
Egyébként második világháborúról szóló történeti munkákat kerestem a kilencéves gyereknek. Szeptember 11. óta a gyerek érdeklődése valamiért a világháborúk és a felhőkarcoló-építészet felé fordult.
Már majdnem elverekedtem magamat a pénztárig, amikor rámcsörgött a központ: rohanjak az iskolába azonnal, elkezdődött a karácsonyi ünnepség, de nem tudják előadni a színdarabot, mert a gyerek bőg, a tanári kar pedig képtelen megoldani a „Zokogó Első Varjú a Hókirálynőben” dramaturgiai problémát.
Lendületesen nyitottam az osztályajtót, mire néhány roskatagabb szülő zuhant az arcomba.
Odabenn különösen kegyetlen kiképzés folyt, amelytől gyöngébb idegzetű bajkonuri tisztek alighanem visszariadtak volna: légmentesen lezárt, agyonzsúfolt teremben apró iskolások szavaltak kibírhatatlan frekvencián üvöltve, a szülők biztató mosolyokkal és átszellemült arckifejezésekkel honorálták a dobhártyagyilkos előadást, nagypapák szundikáltak az első sorokban, mások vakukkal villogtak, az egészen megkattantak pedig videokameráztak, hogyha netán jól hasraesik valamelyik kis ünneplős vagy kigyullad a haja, akkor beküldhessék a kazettát a tévébe.
Amikor megérkeztem, a gyerek éppen kisírt szemmel szavalta az Első Varjú egyébként teljesen értelmetlen szerepét; fekete garbóban, fekete nadrágban, egy csőralakúra hajtogatott kartonpapírral az orrán.
Maradtam az ajtóban, pontosabban háttal az ajtónak, elölről pedig egy oxigénkonkurens apuka veséjébe préselve. Az illető apuka huzamosabb ideje tartó alkoholos befolyásoltság visszafogottnak alig nevezhető illatát árasztotta, de jobbnak láttam maradni ott, az ajtóban, mert úgy számoltam, hogyha bármi történik, márpedig abban a helyzetben konkrétan a bármivel is számolni lehetett, tehát ha tűz üt ki, tömegverekedés, vagy egy öngyilkos merénylő Áprily Lajos-verset kezd szavalni, akkor bal kézzel még éppen elérem a kilincset, hanyatt kizuhanok a folyosóra, aztán egy hátrabukfenccel legurulhatok a lépcsőn, így közepesen súlyos végtagtörésekkel és belső sérülésekkel megúszhatom az egészet.
Képtelen vagyok komoly apukának érezni magamat ilyenkor, valahogy mindig a másik oldalra sodródom. Ott álltam tehát a színpadnak kinevezett territórium szélén, arccal a közönség, a szülők felé. Mintha apukáim-anyukáim, mintha húsz évvel volnának idősebbek nálam, és én nagyon nem bírtam elképzelni, hogy mostan énnekem ugyanúgy és ugyanott kellene ülnöm, hogy közöttük volna a helyem.
(Pedig reggel, a Skála-piacon még mennyire szerettem az embereket! Majdnem fölsegítettem egy nyugdíjast, aki nyergesvontató-szatyrával figyelmetlenül közlekedett, és belerohant egy félméteres aranyozott betonangyalba.)
Ott szolidaritottam szegény gyerekkel az ajtónak préselődve, idegeltem helyette is: mondta az Első Varjút, mint egy gép, tördelte a kezét, levegőt alig bírt venni, annyira izgult. Csak nehogy belerokkanjon nekem ebbe az Első Varjúba, mert láttam én már karón első varjút, ugye, miszerint egy médiaszemélyiséget könnyek között vallani arról, hogy életre szóló pszichés defektust szenvedett egy óvodai ünnepségen, amikor is az „A part alatt, a part alatt, három varjú kaszál, három varjú kaszál” kezdetű dalocska dramatizált változatában neki jutott a „hangya szedegeti” megalázó szerepe, hiába szeretett volna „róka gyűjti” lenni.
A darab közben elérkezett végkifejletéhez, amely végkifejlet természetesen valami szeressükegymástgyerekek-szerű vulgárkarácsonyi jólmegmondás bírt lenni. Én meg csak azon agyaltam, hogy mi az istenért tartja a mi kis félporosz oktatásunk annyira fontosnak, hogy a gyerekek évente kétszer-háromszor előadjanak valami szöveget (minél hosszabb, annál jobb), amelyből egy hangot sem értenek, amelyet elszavalnak betűről betűre, gépiesen elhadonásszák a betanított álszínpadi gesztusokat, mint apró, jól idomított cirkuszi állatok. Aztán gyorsan meg is találtam a Hókirálynő üzeneténél nem kevésbé vulgáris és triviális megoldást, miszerint ez volna az a bizonyos „életre nevelés” lokális maximuma, hiszen mit tesz majd a gyermek felnőttkorában?, mit is csinálunk mink nap mint nap? Jól megtanult, ám teljesen értelmetlennek tűnő mozdulatokat hajtunk végre, tevékenységünk célját sűrű homály fedi, de pontos végrehajtás esetén megfelelő jutalomban részesülünk: idiotikus mosolyok, kockacukrok, készpénz, illetve legalább a fizikai bántalmazás elmaradása.
Az angolos csoport váratlanul támadóalakzatba fejlődött, hogy rövid, ám gyilkos erejű audiohorror keretében elővezesse a We Wish You a Merry Christmas kezdetű büntetődalt, a refrén Wish igéjét mindannyiszor olyan idegborzoló hangon visítva, hogy azt leírni képtelenség. Talán, ha elképzeljük, miképpen visít egy tucat kétnapos tengerimalac a gyümölcscentrifugában.

Uj Péter, 2001. december 31.

A 10-esről

Az 1998-2003-as Zidane óta a világ, Maradona óta Argentína legzseniálisabb játékosa újra csodálható. Mindenki nézzen Copa Américát.

Felismerés

Gondolkoztam és rájöttem, mennyire jó, hogy senki sem olvassa a blogomat. Így nem kommentál, nem kritizál senki, meghagynak az amúgy teljesen megalapozott hitemben, hogy ebben az országban én értek a legjobban a focihoz.

Az transzferekről

Bár vasárnap óta vége a focinak - ma még lesz egy Sevilla-Getafe, de az senkit sem érdekel -, van miről filózni. Igaz, ezek mind elvi dolgok, de legalább foglalkozhatunk valamivel, ami a focival kapcsolatos. Az átigazolásokról van szó, amik többségének semmilyen jelentősége sincsen, de vannak, amik rengetnek, de alapjában. Most sorra veszem a nagycsapatokat, hogy eddig mit csináltak vagy mit akarnak, és ezek mit jelenthetnek nekik, illetve azoknak, akikkel üzletelnek (így legalább kiderül, kiket tartok nagycsapatnak). Ami az olaszokat illeti, a feljutást jól megünneplő Juventus elkezdett nagybevásárolni, igaz, sok értelmeset egyelőre nem csináltak. Elengedték Robert Kovacot, ami nem jó, de nem is rossz, még korábban bejelentették, hogy jön Salihamidzic; ez nem tűnik túl okos ötletnek, a Bundesligában évtizedeken át a szélen rohangáló bosnyákot csak a színészi képességei jogosítják fel arra, hogy a Serie A-ban játsszon, egyébként meg lassú és egyre idegesebb is. Jött még Tiago, aki nélkül tavaly a Chelsea, idén a Lyon is bajnok lett volna, Iaquinta meg az a csatár, aki csak úgy van, esetleg lő öt-nyolc gólt, elesik húsz-harmincszor a tizenhatoson belül, majd megigazítja a haját. Ráadásul Deschampsot cseréltek Ranierire. Nem lesz szép szezonjuk. Nekünk viszont korrekt lesz, mert az Inter nem gyengült meg, megtartották Figót is, természetesen hatalmas igazolásokat emlegetnek idén is, de ezek úgysem történnek meg. Ez a keretük azonban bőven elég lesz arra, hogy minimum versenyben legyenek a Milannal, akik már két értelmetlen dolgot is tettek az elmúlt hetekben: leigazolták Suazót, és megtartották Gilardinót. A spanyolok természetesen mindenkinél hangosabbak, ahogyan azt a Realtól, a Barcától, a Marcától és az Astól megszokhattuk. Mindenki ebbe a két klubba igazol, és mindenki ezekből megy el. Egyelőre az utóbbi tény hangsúlyosabb; a Realból Roberto Carlos és Beckham elment, olyan országba, ahonnan nem láthatjuk majd őket játszani - bízzunk benne, Helguera is így tesz majd. Ami a Barcát illeti, az elszomorítóan elrealosodó csapatnál korábban kapcsoltak, mint Madridban, a borzalmas szezon után nagytakarításba kezdenek, konkrétumok még nincsenek, de Mottának, Marqueznek, Decónak, Bellettinek illene távoznia, Gudjohnsen jól tenné, mert nem kispadra való, Saviola magától megy el, abszolút érthető módon, Oleguer meg. Hát. Valószínűleg az egyik leggyengébb focista, aki BL-t és spanyol bajnokságot nyert, neki muszáj takarodnia, ajánlanám neki a Compostelát vagy valami hasonlót. Azt még nem nagyon tudjuk, kik érkeznek a két nagyba, a Realnál természetesen napirenden van Kaká, de mondanak majd egy másik nagy nevet is, amikor megértik, hogy a brazil tényleg olyan, mint '56. A Barcánál tudunk már egyet, de azt majd a végén. Átmegyünk Angliába, ahol a négy nagy közül a legkevésbé azt hagyjuk a végére, mert tegnap óta már nem azok. A bajnok MU gyorsan elköltött egy rakás pénzt két fiatal műugróra, most pedig el akarják adni Alan Smith-t, aki ugyan nem alapember, de sok gondjuk lehet még ebből. Ferguson megcsinálta végre a nagy üzletet, ami feledtetheti Carricket: leigazolta Hargreaves-t, aki a legjobb védekező középpályás Angliában, ha Gerrardot éppen nem annak állítjuk be. Rumorkodnak Defoe-ról is; a Tottenham-csatár nem gyenge játékos, de itt sem játszana többet, mint. A Chelsea-nél Abramovics valamiért elkezdett spórolni, de úgy tűnik, megtartják a csapat legnagyobb erősségeit (Lampard, Terry, Mourinho, Makelele, Drogba), a hozzájuk érkező Sidwell és Alex erősítést jelent, Pizzaro leigazolása pedig magyarázatra vár. A Liverpool folytatja, amit Beníteztől megszokhattunk: semmi komoly igazolás, a két magyar srác megszerzése remekül tükrözi az ottani szokásokat. Idén úgy érezték, ők vannak soron Fernando Torres emelegetésével, de az a gyerek valamiért soha nem fog elmenni az Atleticóból. Az eddigieket látva valami az súgja, hármas versenyfutás lehet a bajnoki címért, persze lehet, a Pool idén sem lesz képes legyőzni a fulhameket, és akkor csak MU-Chelsea. Elérkeztünk az Arsenalhoz, akik június 22-én megszűntek nagycsapatnak lenni, és jövő nyáron az UEFA-kupára készülnek majd. Sikerült ugyanis eladniuk azt az Henryt, aki tszívből utálok, de el kell ismernem, ő tette igazán naggyá az Arsenalt az elmúlt években. Tegnap óta egyre inkább érdekel, mihez kezd Barcelonában, valószínűleg hozzászokott már, hogy ő a csapat, a spanyoloknál ez meg nagyon nem így lesz. Az Arsenal meg igazolhat bárkit (közbevetés: hogyan képzelték, hogy nevetséges 24millió ajróért eladják legjobbjukat, és ennyi pénzből majd jól pótolják?), kell nekik pár év, hogy Angliában újra nagy négyesről beszélhessenek.

Angyalok

Borzalmas napom volt. Azt hittem, nem bírom tovább. Már két órája itt vagyok a hotelben, átmasszíroztak, most pihenek a szobámban. Vangelist hallgatok. Megnyugtat, de az agyam folyamatosan jár. Oldalra fordulok, Jens nincs sehol. Már biztosan lement. Igen, le kell menni a csapathoz, az orvos hívott mindenkit. Nem szeretem, amikor meg kell jelenni a szobájában, de ez van. Ott lesz mindenki, és a többi szállodában is ott lesz mindenki a dokinál. Kikapcsolom a zenét és elindulok a mai adagért.A folyosón minden nyugodt, de én nem vagyok az. Egyre többet gondolkozom azon, hogy nem kellene ezt csinálnom. De az is igaz, hogy valamiből meg kell élnem, márpedig ez az egyetlen, amihez értek. Hegyre fel, hegyről le. Iszonyúan nehéz, nem lehetne bírni, ha nem segítenének. A hallban szembejön Sven és Michael. Jókedvűnek tűnnek, viccelődnek, úgy tűnik, ők már kaptak az erőből. Rám mosolyognak, Michael formál egy V betűt az ujjaival és tovább mennek. Mint két angyal. „Bonjour, Monsieur!” – köszön a portás. Nincs erőm beszélgetni, így csak bólintok és a terem felé veszem az irányt.Nem szeretem ezeket az injekciókat, de nem lehet mit csinálni. Számtalanszor végiggondoltam már, és nincs más lehetőségem. El kell tartanom a családom, és ez csak úgy lehetséges, ha azt teszem, amit mindenki más. Nem lehet lemaradni, ezt már mindannyiunk megértette, velem csak az a baj, hogy sokat gondolkozom.Egészen jól aludtam. Kipihent vagyok, ez a nap is menni fog. A rajtnál tömegek ujjonganak, amikor elkezdjük a szakaszt. Szeretnek minket. Ez a legfontosabb.

Ezt még ősszel írtam a doppingról, aktualitása és az időzítés azonban most is zseniális.