Angyalok

Borzalmas napom volt. Azt hittem, nem bírom tovább. Már két órája itt vagyok a hotelben, átmasszíroztak, most pihenek a szobámban. Vangelist hallgatok. Megnyugtat, de az agyam folyamatosan jár. Oldalra fordulok, Jens nincs sehol. Már biztosan lement. Igen, le kell menni a csapathoz, az orvos hívott mindenkit. Nem szeretem, amikor meg kell jelenni a szobájában, de ez van. Ott lesz mindenki, és a többi szállodában is ott lesz mindenki a dokinál. Kikapcsolom a zenét és elindulok a mai adagért.A folyosón minden nyugodt, de én nem vagyok az. Egyre többet gondolkozom azon, hogy nem kellene ezt csinálnom. De az is igaz, hogy valamiből meg kell élnem, márpedig ez az egyetlen, amihez értek. Hegyre fel, hegyről le. Iszonyúan nehéz, nem lehetne bírni, ha nem segítenének. A hallban szembejön Sven és Michael. Jókedvűnek tűnnek, viccelődnek, úgy tűnik, ők már kaptak az erőből. Rám mosolyognak, Michael formál egy V betűt az ujjaival és tovább mennek. Mint két angyal. „Bonjour, Monsieur!” – köszön a portás. Nincs erőm beszélgetni, így csak bólintok és a terem felé veszem az irányt.Nem szeretem ezeket az injekciókat, de nem lehet mit csinálni. Számtalanszor végiggondoltam már, és nincs más lehetőségem. El kell tartanom a családom, és ez csak úgy lehetséges, ha azt teszem, amit mindenki más. Nem lehet lemaradni, ezt már mindannyiunk megértette, velem csak az a baj, hogy sokat gondolkozom.Egészen jól aludtam. Kipihent vagyok, ez a nap is menni fog. A rajtnál tömegek ujjonganak, amikor elkezdjük a szakaszt. Szeretnek minket. Ez a legfontosabb.

Ezt még ősszel írtam a doppingról, aktualitása és az időzítés azonban most is zseniális.