Elárulom, Tóta W. Árpádot az egyik legfelkészültebb, legviccesebb, legtehetségesebb és legközvetlenebb stílusú jegyzetírónak tartom. Azaz: jónak. Legutóbb azonban irdatlan hülyeséget tett közzé. Idézem: "Őszinte csodálkozással nézek mindenkire, aki egy gól miatt örömujjong, ordibál, ugrabugrál. Azt értem, hogy a gólt rúgó illető örül, meg a csapattársai is örülnek, de speciel a drukker az égvilágon semmit se tett azért a gólért, neki ahhoz köze nem volt, előnye nem származik belőle". És nem, nem azért háborodom fel ezen, mert szeretem a focit. Aki ilyet leír, az egyszerűen semmit sem hajlandó átélni, megérezni vagy megérteni, ami azon belül zajlik, mereven elhatárolja magát mindentől, ami hatással lehet az emberi szellemre. Egy kicsit távolodjunk is el a focitól, nézzünk más példát: ha elmegyek egy író vagy egy költő felolvasóestjére, közben megpróbálom megérteni, mit is szeretne elmondani, majd a végén megtapsolom, miközben azt érzem, hogy ez megfogott, ez jelentett nekem valamit, nem vagyok hülye. Továbbmegyek: ha elnézek egy koncertre, ott nyilván nem azért örömujjongok, mert én énekelek vagy gitározom kurvajól, hanem azért, mert az, ami a színpadon folyik, jelent nekem valamit, és elismerem az előadók munkáját és elkötelezettségét, adott esetben zsenialitását. Ha most rögtön visszakanyarodunk a focihoz, komoly hasonlóságot fedezhetünk fel közte és a többi művészet között. Nem azért örülök, mert én rúgtam a gólt, nem azért, mert részt vettem a támadásban, nem azért, mert én találtam ki a taktikát, hanem azért, mert egy, az egész látóteremet beterítő vizuális élményben volt részem, ahol - mivel a fociról beszélünk - maga a gól, a gyönyörű végkifejlet, a megrázó befejezés okozza azt a túláradó boldogságot, aminek átélésére mindenkinek szüksége van. Aki ezt nem tudja megtenni, annak kegyetlen sorsot szánt az élet, mert semmit sem tud a művészetről.
No comments:
Post a Comment